A sors nem kényszeríti az embereket arra, hogy elszakadjanak egymástól, sőt ellenkezőleg, inkább összehozza őket. Az, ami valóban szép volt eddigi életemben, mind véletlenül került az utamba. Az is véletlen volt, hogy veled találkoztam, ám nyomban felismertem benned a sorsomat. |
Az ember nem zuhanhat olyan mélyre, hogy ne zuhanhatna még mélyebbre is, nem tűrhet olyan elviselhetetlent, hogy ne tudna elviselni még súlyosabbat is. |
A hantot a fű, a fájdalmat meg az idő növi be. A szél elsimítja az eltávozottak nyomát, az idő meg elsimítja a szívfacsaró fájdalmat és azok emlékét, akiket nem győztek és nem is győznek hazavárni szeretteik - mert rövid az emberi élet és úgy rendelte a sors mindnyájunknak, hogy ne sok füvet tapossunk le ezen a világon. | |
"Reggel, ha felkelek, majd nem lelem, csak a hûlt helyed, hisz szóltál.
Gyûrött a fekhelyed, és néhány nyom még jelezhet, hogy voltál.
Csak egyszerûen, tervszerûen megadtuk a testnek, amit követelt.
Nem ígértél, így kíméltél, ez az éjszaka is jól eltelt.
Csak pár szabály, s nincs akadály, hogy megtegyük, és ne fájjon a másnap.
Nincs szerelem, nincs érzelem, és nem beszélünk az éjszakáról másnak.
Ha mûködik a tervezet, hát kívánhat a szervezet kis mámort.
Hideg fejjel, forró testtel nem érhet majd az a vád, hogy kár volt.
Jó kis terv, nagyon jó, csak a fürdô legyen elég forró.
Majd kisimítom a lepedôt és a lelkemet, és eltüntetem ügyesen a folthelyet.
Azt mondtad, figyeljek, mert fontos, és nem mondod, csak egyszer.
Ha betartom a szabályokat, mûködik, mert kipróbált a rendszer.
Meggyôzônek hatottál, és gyengéden átkaroltál, és hagytam.
Bólintottam azonnal, csak az a baj, hogy mindent odaadtam.
Kéne még egy tervezet, hogy mit tegyen a szervezet, ha érez,
ha a jól kitalált szabály ellen lázadoz, és áradozva kérdez
és képzeleg, és érzeleg, és felgyûlnek a kételyek, bár szóltál,
és a gyûrôdés a fekhelyen, már égô seb a lelkemen, hisz voltál!
Jól eltoltam, mikor azt gondoltam,
hogy nem olvad a jég, és a gyertya mindig ég,
hogy a szép az marad szép, és nem sárgul a kép,
és minden így marad, ha nálam meghúzod magad.
Nyitva az ajtóm, bármikor bejöhetsz.
Üres az ágyam, bármikor lefekhetsz.
Zárva a szemem, bármikor megüthetsz.
Nyitva az ajtóm, bármikor elmehetsz.
Jól elszúrtam, mikor hozzád bújtam,
és egy édes szó helyett jöttek édes közhelyek,
ami másnap megnyugtat, és elrejt, elbújtat,
bár nincsen veleje, van vége és eleje."
"Azt mondtad, menjek, ha vársz, és jössz, hogyha várlak,
mert minket összekötnek fényes, kis szálak.
Emlékszel, nevettünk, sírtunk, csak most volt ez, nem rég.
Egy kis zugban meglapul ezernyi, színes emlék.
Ha nem simulhat bôrömhöz a bôröd,
csak vigyázok rád, hadd legyek az ôröd.
Ha nem hagyod azt sem, hogy hozzád szóljak,
csak engedd, hogy néha kicsit rád gondoljak.
Ha a fényes szálakból semmi sem maradt,
csak hadd üljek csöndben az ablakod alatt.
Engedd, hogy egy dalban elrejtselek,
de ne engedd, hogy elfelejtselek!
Most meg kell, hogy mondjam, és errôl beszélni kényes,
az a sok kis szál már nem olyan fényes,
pedig még megyek, ha vársz rám, hisz most volt ez nem rég.
Egy kis zugban meglapul ezernyi színes emlék."
"Csak szólj, ha kell egy gondolat, mi vigasztal és felemel!
Gyere el, mondd, hogy érdekel, az a gondolat, ami félve kell!
Csak szólj, ha kell, egy hang, mi rád kiált, hogy ébredj fel!
Mondogasd, hogy még egyszer, két karomban lélegzel!
És ha szólni büszke vagy, elég egy halvány gondolat,
ami csak kicsit is emlékeztet másra, mint a mélybe rántó szorongásra.
És ha szólni büszke vagy, elég egy ki nem mondott hang,
ami fuldokolva, ablakot tárva, esengve kiált egy választ várva.
Csak szólj, ha kell, csak szólj!
Gyere el, mondd, hogy érdekel az a gondolat, ami félve kell!
Mondogasd, hogy még egyszer, két karomban lélegzel!
Csak szólj, ha kell, egy mozdulat, mi oltalmazón elringat!
Újra érzed, itt az az illat, egy mozdulattal annyira izgat.
Csak szólj, ha kell, egy tekintet, mi sötétben is megpillant!
Nincsen erô, ami megingat, mert minden kétely elillant.
És ha szólni büszke vagy, elég egy röpke mozdulat,
ami csak kicsit is emlékeztet másra, mint a mélybe rántó szorongásra.
És ha szólni büszke vagy, legyen, ki mindig megpillant,
amikor fuldokolva, ablakot tárva, esengve vársz egy választ várva.
Csak szólj, ha kell, csak szólj!
Újra érzed, itt az az illat, egy mozdulattal annyira izgat.
Nincsen erô, ami megingat, mert minden kétely elillant..."
" Itt hagytál a nincsenben,
elmúltál már az én szívemben,
"Amikor valaki nagy hatással van ránk, mindig találunk okot azt hinni, hogy ő az igazi számunkra. Teljesen mindegy, hogy mi az ok. Jelen esetben például az éj fényei ragadtattak el. Majd egy idő után mindaz, amit a másikban szerettünk, kezd elviselhetetlenné válni. De abban az elvarázsolt pillanatban úgy érezzük, rátaláltunk arra, akit egész életünkben kerestünk."
"Szórakozz, amikor szórakozni akarsz, légy dühös, amikor dühös vagy, és sírj, amikor sírni akarsz.
Amikor magadban tartod a fájdalmat és nevetésre kényszeríted magad, az árt meg a legjobban..."
"Ostobának kellett volna, hogy érezzem magam. De valahogy még ahhoz is tompa voltam. Annyira váratlan, annyira, meglepő, annyira értelmetlen volt az egész…
Mindig türelmetlen ember voltam. Nem szerettem várni. Ha valamit kigondoltam, arra törekedtem, hogy minél hamarabb elérjem. S nem is igazán volt ezzel baj. Nem követtem el nagy hibákat. A rövid időn belül megvalósított, s hamar átgondolt dolgaim megbánás nélkül, általában mindig jól működtek. Ha azonban úgy alakult, hogy valamire mégis várnom kellett, mert nem csak rajtam múlott a megvalósítás, türelmetlenné, nyugtalanná, feszültté váltam. Mintha pokol lett volna számomra a várakozás. Keserű, tehetetlen, kínzó állapot.
Így már, amikor találkoztunk, tudtam, nem való nekem ez az egész. Mégis belementem. Miért? Mert nem törődve semmiféle megérzéssel hajtott a vonzalom, s valamiféle érzés, hogy mi ketten összevalók vagyunk. S minél több idő telt el, annál több elképzelt, vágy teremtette jövőképpel igazoltam vissza magamnak döntésem helyességét.
Új volt nekem az egész. A kitartás művészete. Csak csetlettem-botlottam, mert nem tudtam, hogyan kell csinálni. Hogyan kell derűsen, hittel, boldogan várakozni. Nem tudtam bölcs lenni. A kezem szüntelenül remegett.
Ritkán tudtunk találkozni.
..Belevesztem az egészbe, mintha valamiféle örvény kapta volna el a lábaimat. De szeretni akartam, vele lenni, őt érezni, s ezért kitartottam. Hisz amikor valami elkezdődik, hacsak nem vagyunk már elég bölcsek, hogy megfelelő tisztánlátásunk legyen, ki mondhatja meg, hogy érdemes-e? Hogy meddig, merre visz az út? Hogy a kitartás ostobaság, vagy sorsút? A bennünk lévő benső, isteni, tisztán látó önvaló? Lehet. Talán beszélt is hozzám. De én nem hallottam belőle semmit. Odaadtam magam az egésznek.
Többet vártam miatta, mint bárki vagy bármi miatt az életemben. Vártam a hétvégéket. A meghiúsult találkozások után az újabb szombatot, vasárnapot. És az ismételten össze nem jött együttlét szomorúságát átvészelve egy más időpontra eltervezett ölelkezés lehetőségét. Nyeltem a keserűséget, miközben próbáltam újra magamra találni. Mégse akartam elengedni az egészet.
Aztán egy napon, felhívtam. Hallani akartam a hangját. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Kértem, mondja el. Azt felelte, majd személyesen, de én nem hagytam. "
És belekezdett abba a rémálomba, amit már nem egyszer hallottam, és amitől már nem először szakad meg a szívem...
"Nem értettem az egészet. Úgy éreztem, megtébolyodok. Hogy az elmúlt hónapok átszenvedett keserűsége, ostoba reménykedése, hamis illúzióhalma menten rám kötteti a fehér zubbonyt.
…Mindennek ellenére az utolsó percig reménykedtem. De amikor elérkezett az idő ,elment. A semmi úgy vett körül, mintha nem lett volna mögöttem múlt, előttem jövő. Mintha nem létezett volna csak a jelen végtelenségbe vesző csalódása. Álltam az ostoba kitartás útjának a végén, ahol nem találtam semmit. "
" Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.
Itt már a szavak mit sem érnek,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell. "
" Az ember csak arca révén az, aki - a mezítelen test inkább a nemet mutatja, mint a személyiséget:ha mezítelenül látunk valakit, nem törődünk az arcával... "
"Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért. "
(Vörösmarty)
" Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös,
Mint a hajnal alja,vörös,
Legyen minden, legyen vörös!
Felrobban a Nap, a Hold;
A fejünk felett meghasad az ég;
Hányszor mondjam neked baby,
Hé, hé, legyen már elég!
Arany csőrű héják köröznek,
ez már a vég!
Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös,
Mint a hajnal alja,vörös,
Legyen minden, legyen vörös! "
" Egyszer azt mondta valaki: Ha túl messzire mész az otthonodtól, elveszíted a gyökereidet, ha túl sok embert megölsz, elveszíted önmagad, ha meghalsz a csatában az életed belemerül a földbe mint az eső, és nyomtalanul eltűnik...Ha akkor beleszeretsz valakibe, újra remény sarjad a földből, és szenvedélyesen megöleli az életet... "
" Sokszor tűnödtem: vajon meddíg remél az ember?
Most már tudom: Az utolsó pillanatig! "
" És egyszerre hiányozni kezdtek az önmagammal folytatott, hajnali párbeszédek, mert láttam, hogy ez az önfeledt, mindent a legcsupaszabb valóságában, ítélkezés nélkül szemlélő részem sokkal bölcsebb és boldogabb, mint én. Pontosabban: ő bölcs és boldog, én pedig, hát... Kíváncsi lettem rá, végtelenül vágyom utána, meg akarom ismerni, LÁTNI akarom! Honnan jött? Mitől ilyen magabiztos? Miért ilyen önfeledt? Ő miért nem fél???
Mert én bizony félek. Vagyis féltem, féltem, egész életemben, ameddig csak emlékezni tudok. Hol konkrét dologtól, hol pedig csak úgy, szorongva, képzelt lehetőségektől rettegve. Amikor minden rendben ment, akkor attól féltem, nemsokára jön a rossz, mert mindennek eljön a böjtje, jó ég, hányszor hallottam ezt gyerekkoromban. Ha kislányként fergeteges jó kedvem lett és viháncoltam, azt mondták: vigyázz, vesztedet érzed! Sírás lesz a vége! Meg hogy: beléd bújt az ördög.
Neked is mondták?
Hát ezért nem merünk örülni, mert szépen megtanultuk, hogy az öröm bajjal jár. Pedig most már tudom, a Mester mondta: a felfokozott öröm kellene, hogy legyen az alapállapotunk. Reggeltől estig örülnünk kellene, ha másnak nem, hát annak, hogy élünk.
Mert biztonságban vagyunk. Totális biztonságban.
Sajnálom, hogy csak most értettem, éreztem meg, és nem élhettem eszerint az egész eddigi életemet.
Mennyit rettegtem, mennyit kínlódtam, elképesztő! Ha például szerelmes lettem, ahelyett, hogy röpködtem volna, azon szomorkodtam, hogy egyszer majd elmúlik ez is, és akkor jéghideg lesz minden újra.
Egyszer valaki, akit szerettem, arra kért, mondjam ki én is, hogy örökre. Nagyon akarta, nagyon várta, szorongatta a kezem, nézz a szemembe, kérte, úgy mondd.
Annyira szerettem volna kimondani. Nem ment. Nem mertem. Mert az elmém azt súgta, ne hazudj, a szerelmek soha nem szoktak örökké tartani.
A legboldogabb pillanatokat törtem szét, a legszebb, legtisztább érzéseket mocskoltam be azzal, hogy közéjük engedtem az agyam örökké kételkedő, spekuláló, óvatosságra intő zagyvaságait.
Ha nem volt mitől félni, mert épp minden rendben volt, akkor éjjel tört rám elalvás előtt, szörnyű képekben: láttam véres balesetet, szerencsétlenséget, iszonyú betegséget, és ezek mind-mind a szeretteimet fenyegették. Ismered ezt?
Mennyi fölösleges borzalom, mennyi kétség, fájdalom! De miért? Minek? Hát nem őrület?
Talán most azt gondolod, persze, jó volna nem félni, nem szorongani, nem rémüldözni, igen, de hogy kell? Hogy lehet megszabadulni ettől?! "
" Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot.
Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy testben, akik egymás ellen harcolnak..."
" A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást. Ezek a ttalálkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha épp ellenkezőleg imádjuk az életet - az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából. Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül - el kell égetnie az elmúlt érzéseket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban. És akkor a tetstek megtanulnak a lélek nyelvén beszélni, és ez a szex, ez az, amit odaadhatok annak a férfinak, aki visszaadta a lelkem, bár ő még nem tudja, milyen sokat jelent ez nekem. Ezt kérte tőlem, és meg is fogja kapni. Azt akarom, hogy nagyon boldog legyen. "
" Nem, ne főzz kávét. Még ne bánj velem másként. Épp a démonjaimmal küzdök, és mindent épp ellenkezőleg csinálok, mint ahogy elhatároztam.
De nyugalom: ma a prostituált szerepét játszom, vagy a barátnőét, vagy a megértő anyáét - bár a szívem mélyén csak egy gyerek vagyok, aki gyöngédségre vágyik.
Aztán majd ha túlleszünk ezen az egészen, csinálhatsz nekem egy kávét... "
" Én három személy vagyok, attól függően, hogy éppen kivel vagyok.
Az ártatlan kislány- aki csodálattal bámulja a férfit, és úgy tesz, mintha lenyűgöznék a hetvenkedő történetei a hatalomról és a dicsőségről.
A végzet asszonya- aki azonnal lecsap azokra, akik bizonytalanok, átveszi felettük az irányítást, és kielégíti a vágyaikat, hiszen nekik már semmi mással nem kell törődniük.
Végül pedig a megértő anya . aki gondját viseli mindazoknak, akik vígaszra és törődésre szorulnak.
Maga melyiket szeretné megimerni? "
" - A maga megjegyzése tapintatlan volt és durva, de ha az a célja hogy szórakozásból megalázzon, akkor hiába vesztegeti az idejét. Köszönöm az ánizslikőrt, ami mellesleg borzalmas, de meg fogom inni. Aztán elszívok egy cigarettát. Végül felállok és elmegyek. De maga akár máris elmehet, mert nem tesz jót egy festő jóhírének, ha egy asztalnál ül egy prostituáltal. Mert az vagyok, tudja?! Tetőtől talpig igazi prostituált! Ez az én erényem: nem csapom be se magamat, se magát. Mert nem éri meg, maga nem érdemli meg hogy hazudjak megának. Megértette? Tetőtől talpig prostituált vagyok, ez a lényegem, ez az erényem! Maga pedig festő létére nem érti a modelljeit. Ha értené a dolgát, soha nem látna különleges ragyogást egy nőben, aki nem más, mint egy prostituált.
- A ragyogásnak semmi köze a prostituálthoz, csakis és kizárólag ahhoz a nőhöz van köze, aki igazán maga. Maga ragyog. A fénye belülről árad, az akaratából, egy olyan ember lelkéből, aki fontos dolgokat áldoz fel olyan dolgokért, amelyeket még fontosabbnak tart. A szemei. Ez a fény a szemeiből árad.
A nő úgy érezte lefegyverezték. A férfi nem hagyja hogy provokálja. Szerette volna hinni, hogy csak le akarja fektetni és semmi több. Nem szabad elhinnie, hogy léteznek a földön érdekes férfiak... "
" Kérem ne beszéljen - mondta a férfi. Most jól látom a fényét. A saját személyes fényét.
...Személyes fény?! Hát ennél messzebb nem is állhatna a valóságtól ez az ártatlan festő, aki semmit nem tanult az élettől. Bár a nő nem töltött egész éjszakákat azzal, hgy az élet nagy filozófiai kérdéseiről elmélkedjen, legalább egy dolgot tudott: nincs benne semmi olyasmi, amit fénynek lehetne hívni. Éppen olyan ember mint a többi, némán szenved a magámytól, próbálja igazolni a tetteit, erősnek tetteti magát amikor gyenge, és gyengének tetteti magát amikor erős, lemond bármilyen szenvedélyről egy veszélyes munkáért, de ennek nemsokára vége.. A jövője tele van tervekkel, a múltja pedig sok-sok csalódással.
Egy ilyen embernek nem lehet különleges ragyogása... "
" Remélem, hogy ez az időszak hamarosan végetér, és újra elkezdhetem keresni önmagam - egy férfi tükrében, aki megért és nem okoz fájdalmat.
Mindannyian felelősek vagyunk azért, amit érzünk, és soha nem hibáztathatjuk a másikat emiatt.
Az igazi szabadság megtapasztalása: bírni a legfontosabb dolgot a világon, anélkül hogy birtokolnánk. "
