"Ostobának kellett volna, hogy érezzem magam. De valahogy még ahhoz is tompa voltam. Annyira váratlan, annyira, meglepő, annyira értelmetlen volt az egész…

Mindig türelmetlen ember voltam. Nem szerettem várni. Ha valamit kigondoltam, arra törekedtem, hogy minél hamarabb elérjem. S nem is igazán volt ezzel baj. Nem követtem el nagy hibákat. A rövid időn belül megvalósított, s hamar átgondolt dolgaim megbánás nélkül, általában mindig jól működtek. Ha azonban úgy alakult, hogy valamire mégis várnom kellett, mert nem csak rajtam múlott a megvalósítás, türelmetlenné, nyugtalanná, feszültté váltam. Mintha pokol lett volna számomra a várakozás. Keserű, tehetetlen, kínzó állapot.

Így már, amikor találkoztunk, tudtam, nem való nekem ez az egész. Mégis belementem. Miért? Mert nem törődve semmiféle megérzéssel hajtott a vonzalom, s valamiféle érzés, hogy mi ketten összevalók vagyunk. S minél több idő telt el, annál több elképzelt, vágy teremtette jövőképpel igazoltam vissza magamnak döntésem helyességét.

Új volt nekem az egész. A kitartás művészete. Csak csetlettem-botlottam, mert nem tudtam, hogyan kell csinálni. Hogyan kell derűsen, hittel, boldogan várakozni. Nem tudtam bölcs lenni. A kezem szüntelenül remegett.

Ritkán tudtunk találkozni.

..Belevesztem az egészbe, mintha valamiféle örvény kapta volna el a lábaimat. De szeretni akartam, vele lenni, őt érezni, s ezért kitartottam. Hisz amikor valami elkezdődik, hacsak nem vagyunk már elég bölcsek, hogy megfelelő tisztánlátásunk legyen, ki mondhatja meg, hogy érdemes-e? Hogy meddig, merre visz az út? Hogy a kitartás ostobaság, vagy sorsút? A bennünk lévő benső, isteni, tisztán látó önvaló? Lehet. Talán beszélt is hozzám. De én nem hallottam belőle semmit. Odaadtam magam az egésznek.

Többet vártam miatta, mint bárki vagy bármi miatt az életemben. Vártam a hétvégéket. A meghiúsult találkozások után az újabb szombatot, vasárnapot. És az ismételten össze nem jött együttlét szomorúságát átvészelve egy más időpontra eltervezett ölelkezés lehetőségét. Nyeltem a keserűséget, miközben próbáltam újra magamra találni. Mégse akartam elengedni az egészet.

Aztán egy napon, felhívtam. Hallani akartam a hangját. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Kértem, mondja el. Azt felelte, majd személyesen, de én nem hagytam. "

És belekezdett abba a rémálomba, amit már nem egyszer hallottam, és amitől már nem először szakad meg a szívem...

"Nem értettem az egészet. Úgy éreztem, megtébolyodok. Hogy az elmúlt hónapok  átszenvedett keserűsége, ostoba reménykedése, hamis illúzióhalma menten rám kötteti a fehér zubbonyt.

…Mindennek ellenére az utolsó percig reménykedtem. De amikor elérkezett az idő ,elment. A semmi úgy vett körül, mintha nem lett volna mögöttem múlt, előttem jövő. Mintha nem létezett volna csak a jelen végtelenségbe vesző csalódása. Álltam az ostoba kitartás útjának a végén, ahol nem találtam semmit. "